۩11.rész۩

§DAHYUN SZEMSZÖGE§

Mikor reggel felkeltem J-Hope ott feküdt mellettem.
- Hé! - Löktem le az ágyról az eredeti helyére, ami a földön volt. Ő erre sem ébredt fel, ezért hagytam aludni. Még pizsamában indultam le a konyhába, valami ételért. Az édesapám az asztalnál ült és Momoval beszélt.
- Jó reggelt! - Mosolyogtam apára és a testvéremre.
- Reggel! - Ölelt át Momo, majd felment a lépcsőn.
- Tegnap este már nem tudtam szólni, de ma nem kell iskolába mennetek. Továbbá le lett szedve a pajzs a ház körül, mert eltűnt a sötétség a felhők közül. - Odavonult az ablakhoz, s a kék égboltot kezdte aggódva fürkészni.
- Miért nem megyünk? Nem lesz ma tanítás? - Lepődtem meg, közbe a hűtőhöz siettem.
- Nem. Az igazgató szünetet hirdetett, még mielőtt valakinek baja esne. - Felelte, miközben én a hűtőből pakoltam ki az ételt. Észre sem vette.
- Áhh... Értem. Én viszont most megyek vissza a szobámba. - Futottam fel a lépcsőn. A szobámba visszaérve J-Hopeot láttam, aki az ágyamon ült.
- Hoztam neked reggelit. Ha ezt elfogyasztottad, már szedheted is a motyód, ugyanis a pajzs le lett véve. - Mosolyogva letettem elé az ételt.
- Ilyen könnyen leráznál? - Nevette el magát cinikusan.
- Na egyél. Jó étvágyat! - Nyújtottam ki rá a nyelvem. A szekrényemből elővettem pár cuccot, hogy felöltözzek. Amíg ő evett elvonultam a fürdőszobába és felkaptam a ruháimat.

Mire visszaértem, J-Hope az ajtóban állt.
- Köszi az ételt! - Vigyorgott. - Nos, azt hiszem én megyek is... - Kiment az erkélyre és leugrani készült.
- Lent várj meg, én is akarok menni. - Kiabáltam utána, majd lerohantam a lépcsőn és kimentem az ajtón. Ő lent várt, pedig azt hittem, hogy otthagy.
- Miért akarsz elkísérni? Csak nem... - Mosolyodott el.
- Van egy vadász ismerősöm és meg akarom nézni, hogy rendben van-e. - Az arcom paradicsomszínűre váltott.
- Ohh... Sugárol van szó? Téged nem lehet kizökkenteni, de ha ő szóba jön, máris össze vissza dadogsz, vagy éppen elpirulsz. - Vakargatta meg a fejét.
- Ez nem is igaz. - Motyogtam. 10 perc séta után J-Hope újra megtörte a csendet.
- Nézd csak ki van ott. - Mutatott az egyik fa törzse mögé, ahol egy vadász üldögélt.
- Öhm? - Néztem rá teljesen értetlenül, mert nem igazán értettem, hogy mi közöm van hozzá.
- Szia Suga! - Ordított oda, mire kikerekedtek a szemeim. Fel sem ismertem őt. Egyből felpattant a fa mögül és odajött elénk. Le se lehetett volna tagadni a boldogságát, úgy mosolygott.

- Azt hiszem innen már hazatalálok. - Kacsintott rám J-Hope és elindult az ösvényen.
- Jól vagy? - Nézett rám nyugtalanul.
- Persze. - Feleltem, de csak a földet bámultam. Megragadta a kezem, és elvezetett az erdőbe.
- A kezem nem olcsó mulatság. - Vigyorogtam rá, mire ő elengedte. Az út további részén a fák gyökerén egyensúlyoztam.
- Vigyázz, ez veszélyes. - Mondta, miközben a lábaimat figyelte, hogy el ne essek.
- Te veszélyesebb vagy... - Böktem ki nagy nehezen, s megcsúsztam. Éppen, hogy el tudott kapni.
- Jegyezd meg... Én nem veszélyes, hanem biztonságos vagyok. - Lökött egyet rajtam, hogy visszabillenjek és egyensúlyozni tudjak. Én nem szóltam semmit, erre nem igazán tudtam mit mondani. Még egy jó ideig sétáltunk, de azért nem értem későn haza.

§SUGA SZEMSZÖGE§

Nem tudom mi volt velem. Aggódtam érte, utána meg a gondoskodó nagy testvér szerepét játszottam. Mihelyst hazaértem J-Hope rám mászott. Folyamatosan arról kérdezett, hogy mi történt. Nem mondtam neki semmit, mert semmi sem történt. A vacsoránál egy falatot sem ettem, nem voltam éhes. A többiek szerint beteg leszek. Én nem így hiszem, de ez nem számít. A szobámban azon gondolkoztam, hogy mi lesz ha elvégezzük az iskolát? Nyilván küldetéseket kell majd felvennünk és leadnunk, ahogy az meg van írva. Úgy hallottam új rendszer lesz, amibe pont bele fogok esni. Azt hiszem össze fogják vonni a különböző származásúakat, hogy egy küldetést csinálhassanak. Én ebben nem vagyok olyan biztos, hogy ez jó ötlet, de lesz ami lesz. Mindenesetre nekem most a tanulmányaimra és a feladatomra kell koncentrálnom.